Cikkek, írások

A játszótér vagyon jó terep arra, hogy megfigyeljük a szülők és a gyerekek viselkedését.
Különösen tanulságos eset volt a kisfiát hintáztató apuka, aki legalább nyolcszor mondta el a gyerekeinek, hogy hamarosan indulnak haza. A nagyobbacska gyermek a homokozóban játékba feledkezve épített.
Az apuka két-három percenként odaszólt neki, hogy mindjárt szedelőzködnie kell. Ám miután jókedvű beszélgetésbe elegyedett az ugyancsak a kisfiát hintáztató anyukával, jócskán megfeledkezett az indulásról.

Érdekes megfigyeléseket tehetünk, ha a gyerekek játszótéri viselkedését szemléljük. Gyorsan kirajzolódik a gyerekek viselkedédéből, kinek a természete visszahúzódóbb, kié erőszakosabb. Hamar feltűnik a tolakodó, másokat félrelökő gyermek, akire általában a szülő sem szól rá, így ő abban a meggyőződésban birtokolja a közös játékokat, hogy joga van magának kisajátítani a hintát, a mászókát vagy épp a homokozó közös játékait.

Régen a gyermekeket olyan kisembereknek tekintették, akiket bármi módon manipulálni lehetett. Ez eredményezte, hogy pillanatnyi helyzetek megoldására a szülők gyakran olyan ígéreteket tettek, amit aztán sohasem tartottak be. Még ma is vannak szülők, akik például egy hisztis roham csillapítására olyan dolgot ígérnek a gyermeknek, amiről eleve tudják, hogy nem fogják teljesíteni. Például: „ha most leteszed ezt a kisautót, holnap apa egy nagy dömpert vesz neked”.

Gyakori szülői kérdés, melyek azok az alapok, amivel az iskolakezdő 6-7 éves gyermeknek rendelkeznie kell. Amikor olvasni kezdünk egy felsorolást ebben a témában, szülőként hamar feladjuk, mert úgy véljük, nem is értjük, hogy a feltételek pontosan mit is takarnak. Sokan rengeteg munkafüzetet megvásárolnak, sok-sok feladatot megoldanak a gyermekkel, aztán az iskolában mégis lesz valami, ami nehezebben megy a csemetének. Ha leegyszerűsítjük a dolgokat, sokkal könnyeben átlátható ez a rendszer. 

Mindenki alig várja, hogy végre elérkezzen a szünidő, és a gyerekek kedvükre játszhassanak. Aztán alig telik el pár nap, és azt látjuk a gyerek nem tud mit kezdeni magával. Vagy a felnőtteket nyúzza vagy egész nap a tévé vagy a számítógép előtt ücsörög, és látszik, nem érzi jól magát. Nem tud a nagy szabadsággal mit kezdeni. Nem kell ezen csodálkozni, hisz a gyerekek szervezőkészsége még alacsonyabb szintű, és döntési jogkörük sincs arra vonatkozóan, mikor mit csináljon a család. Az óvodában, iskolában a nap szervezetten ment, a keretek biztonságot és értelmet adtak a napnak.


Nemrégiben olvastam egy felnőttekről szóló könyvben, hogy: a tetteidet az irányítja, hogy mit vársz el magadtól. Van ebben valami, hiszen az önmagunkkal szembeni elvárás vezérli a munkához való viszonyunkat, a másik emberhez való hozzáállásunkat stb. Ezt a gondolatot próbáltam átültetni a szülő-gyermek viszonyra, hiszen valószínű, hogy mindez az emberi kapcsolatokra általánosságban is igaz.


Napjainkban a gyerekek számára rendelkezésre álló elektronikus eszközök nem inspirálják a kicsiket a rajzolásra, színezésre, pedig e tevékenységnek nagy szerepe van nem csupán a finommotorika, de a gondolkodás fejlődésére is. Az apróságok az érintőképernyők világába nőnek bele. Minden roppant egyszerűen és gyorsan elérhető, és hamar megtörténik az, amire vágynak.

Furcsa problémával keresett meg két szülő is az utóbbi időszakban. Alig kezdődött el az iskola, a gyerekekkel máris probléma van. Első osztályosok, az ország különböző pontjain laknak, az egyik kisfiú, a másik kislány. Van azonban egy közös dolog, amiben hasonlítanak: az iskolában felhívták a szülők figyelmét arra, hogy a gyerekek valószínűleg figyelemzavarosak. A szülők elkeseredtek, nem értik, mit jelent ez pontosan, ugyanis mindkét gyermek jól teljesít az iskolában. Sok-sok piros pontjuk, okos baglyuk van már. A magatartásukkal van igazából gondja a pedagógusoknak.

A minap hallgattam a rádiót, ahol a gyermekek öltözködési szokásairól esett szó (engedik-e a szülők, hogy azt vegyen fel, amit akar stb.) Érdekes volt a téma, különösen akkor, amikor az egyik műsorvezető felvetette a kérdést: Megvennétek-e a gyereketeknek azt a pólót, amelyiken egy nagy canabis – vadkender levél díszeleg. Az egyik műsorvezető lelkesen kiállt a dolog mellett, hogy ő megvenné, ha a gyerek azt akarja, sőt, rá is adná, ha szeretné. Még akkor sem tántorodott el, mikor a többiek felhívták a figyelmét, hogy esetleg a tanítókban, tanárokban ez ellenérzést váltana ki.

Azzal, hogy az óvoda, iskola elkezdődött, folyamatosan nő a gyermekek viselkedésével foglalkozó, tanácsot kérő szülői levelek száma. A legtöbben a 3-4 évesek és a 10-12 évesek kibírhatatlan „semmi sem jó” viselkedésére panaszkodnak. A reggeli és esti hisztik, a követelőzések leginkább az anyukák önbizalmát rombolják. Elintézhetnénk az egészet ezzel: „Nem kell neki nagy jelentőséget tulajdonítani, úgyis kinövi”, de nem ilyen egyszerű a dolog. A gyerekek viselkedésére ugyanis a szülői válaszreakció nagy hatással van.

A napokban vitába keveredtem egy nagymamával. Aki ismer, tudja, nem szeretek vitatkozni, most mégis próbáltam védeni a saját álláspontomat. 
A nagymamával a beszélgetésünk abból indult, hogy a kb. öt éves unokája teljes erejéből nekirúgta a labdát kívülről a saját vaskapujuknak, amitől az én babakocsiban alvó kis unokám, akivel épp arra sétáltam, nyomban felébredt. Mivel tudtam, hogy a kicsi nagyon álmos, bíztam benne, ha nem rúgja neki a kisfiú újra a labdát a kapunak, akkor visszaalszik és kipiheni magát.

Úgy vártalak. De Te nem jöttél el. Szívemben csak az üresség maradt.
A zord folyosón tudtam meg, elmentél. Menthetetlenül és végérvényesen. Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Mérhetetlen fájdalmat éreztem. Nem csak lelkileg, fizikailag is. Persze sejtettem, nem is tudom mit vártam. A szívem mélyén még reménykedtem, hátha leszel nekem. Annyira akartam. Még álmodtam is veled. Álmomban Te voltál a tökéletes, a szépség és a báj maga. Akkortól ilyennek képzeltelek mindig. Még most is.
Örömmel vártalak. Számoltam a napokat, heteket.

A napokban egy család után sétáltam, a gyerekek befutkostak a járda melletti fűbe. A kislány végigsimította a térdmagasságú fűszálakat, de egyszer csak ijedten kapta el a kezét. Az anyjához szaladt és pityeregve panaszolta, hogy valami megszúrta az ujját. Ez volt az anyuka reakciója:
„Meg is érdemled! Már százszor szóltam, ne menjetek be a fűbe! Hadd nézzem! Nem vérzik, majd otthon megnézem.”
A kislány lehajtott fejjel bandukolt az anyja és a testvére után, időnként rá-rá nézett a kezére.

Az iskolakezdés kapcsán mindig megszaporodnak azok a szülői levelek, amelyeken átüt a szülői aggodalom, mert a szülő szeretné az „iskolásdit” is jól csinálni.
Különösen az első osztályba lépő csemeték szülei szorongnak, hisz mostantól egy kicsit megméretésre kerül a nevelésük eredménye.
Az iskola világa még az egész fiatal szülők számára is újszerű, így kiigazodni a dolgokban nem egyszerű.
Melyek azok a tudnivalók, amelyek segítenek abban, hogy a gyerekek jól vegyék az első akadályokat?

Szerencsére vannak családok, ahol a gyerek/gyerekek a legnagyobb nyugalomban, szeretetben nőnek. Kívülállóként figyelve a gyerekek magatartását mégis azt látjuk, hogy van a viselkedésükben valami, amit érdemes lenne korrigálni. Az ún. túlszeretett gyerekek viselkedése gyakran mozog azon a határon, ahol nem tudjuk eldönteni, hogy az már rosszalkodás vagy egyszerűen a gyermeki lét sajátossága. Azok a gyerekek, akik kitüntetett figyelmet kapnak a szüleiktől akár azért, mert kisebb korukban betegesek voltak vagy éppen hosszú évek próbálkozásai után születtek, sajátos viselkedést produkálnak.

Mindig félve használom a szülő-nevelés fogalmát, mert a legtöbb szülő kikérné magának ezt a dolgot. Pedig jómagam is gyakran szembesülök azzal, hogy nem a gyermekkel kellene elsősorban foglalkozni, hanem a szülőt kellene helyre tenni, mert az ő viselkedése az, amin változtatni kellene.
Úgy látom, nem csupán én vagyok így ezzel. A dolog vicces, de roppant elkeserítő. /Deákné B. Katalin/

http://ripost.hu/cikk-egy-magyar-gyerekorvosnak-elege-lett-a-bunko-szulokbol-odacsapott/?source=share

A legtöbb esetben akkor mondjuk egy játékszerre, hogy jó, ha a gyermek sokáig játszik vele. Valóban mutatója lehet egy játékszer értékének az, hogy a gyermek számára mennyire érdekes, milyen tevékenységeket tud végezni vele, mennyire mozgatja meg a fantáziáját stb. A szerepjátékokhoz használt tárgyak, kisautók, babák, pónik, dinoszauruszok ebbe a kategóriába tartoznak. A gyermek szobájában lévő játékokat azonban más módon is rangsorolhatjuk, mégpedig a pedagógiai értékük alapján.

Hároméves kortól a gyerekek egyre jobban megértik a szülői elvárásokat. A belátáson alapuló nevelés az az út, ami békét jelent a családban, könnyű együttélést eredményez. De hogyan lehet elérni, hogy a gyerek olyan dolgokat is belásson, amelyek kedvezőtlenek az számára?
Évtizedek óta megy az útkeresés, milyen trükköket kellene alkalmazni a gyereknevelésben ahhoz, hogy a kis csemeték ne kergessék őrületbe a szüleiket. Hatalmas idegmunka a kisgyerekeket egész nap kezelni, hisz az akaratuk szinte percről percre szembetalálkozik a szülői akarattal:

„Az anyósom folyton azt szajkózza, foglalkozzak többet a gyerekkel. Nem értem mit akar, amikor egész nap a gyerekkel vagyok, másról sem szól az életem, mint etetem, itatom, pakolok utána, sétáltatom, fürdetem. Már kezd nagyon elegem lenni az egészből, ráadásul a gyerek is egész nap nyafog, nyűgösködik.”
Melinda írta e sorokat, aki már nagyon kiborult attól, hogy a környezete, különösen az anyósa elégedetlen a gyermeknevelésével, mert a kétéves Milán egyre több galibát okoz.
Melinda nem érti, mit tudna jobban csinálni, többet tenni, hiszen minden idejét a kisfiával tölti.

Egy rövid visszaesés után ismét kezd erőre kapni a „Semmiből ne csinálj problémát!” gyermeknevelési koncepció. Már eddig is óriási problémákat okozott az, hogy a szülőkkel több neves pszichológus, szakember próbálja elhitetni, hogy a gyerek afféle dudva, ami felnő szellemi törődés nélkül is. Szerintük a lényeg: „Hagyd, hogy gyerek legyen, ne korlátozd, ne nyaggasd, ne akarj tőle semmi olyat, amit ő nem akar!”

A köztudat úgy tartja, a gyerekek legyenek hálásak azért, mert a szüleik felnevelik őket. Én másképp látom. Szerintem a szülők hálásak lehetnek a gyerekeiknek mindazokért az élményekért, a tartalmasabb életért, amit nekik köszönhetnek. 
A gyerekeim felnőttek és én mindennap csodálom őket. Rengeteg élményt, érzést köszönhetek nekik, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. 

Régóta jelennek meg kiadványok, képeskönyvek, amikben a gyereknek a klasszikus mesék rövidített változatát kínálják a kiadók. E könyvek általában gazdagon illusztráltak, így a képek nagyban növelik az eladhatóságot. Azok a szülők, akik valóban fel is olvassák e meséket és nem csupán nézegetésre kínálják gyermeküknek a könyvet, egész biztosan hiányérzettel mondják: „Itt a vége, fuss el véle!”

A gyakorló szülők többsége tisztában van azzal, mennyire könnyedén zongorázik életük szeme fénye az érzelmeik széles skáláján. Egy huncut mosollyal, egy kedves gesztussal, a frissen szerzett tudományukkal egy pillanat alatt képesek elérni, hogy Anyu és Apu szíve túlcsorduljon a szeretettől. De közel ilyen hatékonyan tudják indukálni a „most kiviszem a kertbe és elásom derékig” érzést is, főleg akkor, ha az ő hullámhegyük épp egybeesik Anyuék hullámvölgyével. Kivételek persze akadnak.

Oldalak